Végre tegnap megvilágosodtam! Rádöbbentem, hogy nincs is akkora baj, a magyar vállalkozások háza táján. Sőt. A magyar vállalkozások – kicsik és nagyok – minden bizonnyal nagy számban sikeresek. Nem görcsölnek, hogy új ügyfeleket szerezzenek, hogy régieket tartsanak meg, mert egyszerűen jól megy nekik. Nincs verseny az ügyfélért, nincs „kezem-lábam töröm”, hogy kedveskedjek neki, ám van karakán, öntudatos kiállás, akármit akar is szerencsétlen betévedt. Szóval megkönnyebbültem.

Még mielőtt bárki is a szememre vetné, hogy teljesen szubjektív képet adok a vállalkozók helyzetéről, készséggel beismerem, hogy én egy tipikus, érzelem-motivált, kedvességgel a lábáról levehető, vásárlásra bírható vevő vagyok. Ráadásul mindenhol azt olvasom, hogy engem akar megszerezni minden pékség és fodrászat, bank és étterem, tehát kezdtem már valóban úrnak érezni magam. Persze ez a hirtelen jött úrhatnámság és hatalmi mámor csak odáig tartott, amíg eszembe nem jutott, hogy éljek is vele.

Szóval én, mint vevő, leültem a számítógép elé, és rendeltem molinót az egyik cégtől, mely azt ígérte nekem, hogy személyre szabottan, az igényeim szerint mindent, amit akarok. Minthogy nem kaptam választ, arra gyanakodtam, hogy elkallódott a levelem, így még egyszer elküldtem. „Már egyszer elküldtük Önnek az ajánlatot ugyanerre az e-mail címre.” – jött a válasz, persze ajánlat nélkül. És az első kő ekkor esett le az én szívemről. „Hiszen nekik biztosan jól megy!” – gondoltam. – „Miért is vesződnének velem, hogy még egyszer elküldjék, meg udvariasak is legyenek, ha egyszer roskadoznak a sok munkától.”

Így aztán vidáman elindultam, hogy kedvenc pékségemben vegyek magamnak valami friss ropogósat reggelire. Széles mosollyal köszöntem, így próbálván lekenyerezni a pult mögött dacosan álló kiszolgáló leányt. Vártam a köszönést, a mosolyt, vagy bármit, amiből azt gondolhatnám, hogy én most itt ki leszek szolgálva, mert én vagyok a kedves vevő, meg értem van itt minden. De nem. Mert, mint rájöttem, itt is annyira sok vevő tör be a boltba nap mint nap, hogy azt már nem lehet bírni kedvességgel és jó szóval, meg akármilyen szóval sem. Vagyis itt is kiderült, hogy nekik bizony jól megy, nincsenek ők rám szorulva. Az egész verseny a vevőkért, meg konkurencia harc úgy látszik elhagyta a hazai pályát, és tele vagyunk sikeres vállalkozásokkal, akiknek már nincs gondjuk a vevőcsalogatással.

Aztán rábukkantam egy cukrászdára, amelyik biztosan még nem érte el a sikerpontot, mert mikor beléptem, hogy egy kicsit megpihenjek, és megigyak egy kávét, nagy meglepetésemre barátságosan rám köszöntek, hellyel kínáltak, mindenféle cukorral, mézzel és édesítőkkel kis tálcán vízzel kihozták a kávémat, és búcsúzóul megkérdezték, hogy elégedett vagyok-e, sőt, azt is mondták, hogy örömmel látnak legközelebb is.

A baj biztosan bennem van, mert úgy látszik, én már semminek nem tudok igazán örülni. Ha helyén lenne a szívem, biztosan boldoggá tenne, hogy ilyen sok vállalkozásnak megy ennyire jól, hogy már nem is kell foglalkozniuk velem, a vevővel. Én viszont, mint érzelmileg befolyásolt állapotú vásárló, a továbbiakban nem szavazok nekik bizalmat, hanem inkább járok oda, ahol ápolgatják az egómat, örülnek nekem. Így én is jobban érzem magam, és megmarad a kölcsönös bizalom. Ráadásul az idő akkor is ugyanúgy eltelik, ha barátságosak vagyunk az ügyféllel, akkor is, ha nem, csak másként éljük meg.

Szóval most itt ülők, és azon gondolkodom, hogy valóban ennyire jó helyzetben vagyunk, vagy egyszerűen még mindig nem tudatosult bennünk, hogy a bizalom nehezen jön, ám könnyen illan, mint a pillangó.